Vajon miért éppen a Víztorony (akkori nevén: Tanács) utcába jelölték ki a 3000 köbméteres létesítmény helyét? Ányos Józseftől, a Debreceni Vízmű Zrt. vezérigazgatójától megtudtuk: víztornyot a szakma mindig olyan helyre telepít, ahol fogyasztási csúcsok keletkeznek. Esetünkben a várostervezők vélhetőleg abban gondolkodtak, hogy Debrecennek ezen a területén lesznek a további lakótelepi fejlesztések. Ennek egyik eredménye a Fényes udvar is.
Ha viszont azt nézzük, hogy ma hol lenne ideális a víztorony helye, akkor valahol a Vénkert és a Tócóskert közötti területre lehetne tenni, hiszen a lakótelepi fogyasztási gócok immár inkább a nyugati városrészben vannak. A szakember felidézte azt is, hogy a Kuszkó Sándor vezette építkezés – 1961 nyarától – mintegy másfél évig tartott, az akkori kor építéstechnológiai problémáival is megküzdve. De ez se húzódott el jobban, és gyorsabb sem volt, mint az akkori időszak ilyen létesítményeinek megvalósítása.
A központi beruházásként megvalósult víztornyot a fővárosi Mélyépítő Tervező Vállalat tervezte, ahogyan többnyire az akkoriban épült összes víztornyot is. Ennek ellenére a Dobozi-lakótelepi víztorony olyannyira nem lett egy típusterv eredménye, hogy gyakorlatilag nincs még egy ilyen konstrukció az országban, és azonnal be is azonosítható. Ezt a vasbetonszerkezet az akkor még nem rutinszerűen alkalmazott eljárással építették meg: tartalmaz csúszózsalus módszert, előregyártott elemek használatát és helyszíni betonozást is.
Ez tehát egy igen összetett építéstechnológia volt – ugyanakkor az is igaz, hogy a kivitelezők nem követték mindenben a tervezők által előírt építéstechnológiai lépéseket, és ebből adódóan támadtak is kisebb-nagyobb problémák. Egy korabeli szakcikk szerint a 12 teherhordó pillérnek és a középső feljáró orsófalnak együtemben kellett volna készülniük a csúszózsaluzattal a csepegőtéri szintig. Emellett a kivitelezők a központos anyagmozgatástól is eltértek, s emiatt a különböző magasságokon különféle autó- és egyéb darura volt szükség, a vízszintes szállításban pedig folyamatosan akadályoztatva voltak.
Ányos József ezzel kapcsolatban rámutatott: mivel a víztorny közepén lévő orsóteret nem a lábakkal együtt építették a( csúszózsalurendszer segítségével), hanem külön, a lábak külső héjánál olyan feszültségek léptek fel, amelyek repedéseket idéztek elő. Ezek azonban önmagukban nem okoztak stabilitási problémát. De egyébként is, nehéz volt ilyen módon összehozni azt, hogy a víztorony egységes és szimmetrikus építmény legyen – főként, hogy közben az orsótér betonozásánál is csavarodások és ferdülések adódtak (ezeket menet közben tudták korrigálni).
Az, hogy ez a víztér eresztett, a vezérigazgató szerint az akkori építéstechnológiának szinte automatikus következménye volt, hiszen ez egy vízzáró vasbetonlemez, illetve -kehely lett volna, s az akkori technológiákkal mejdhogynem a véletlen műve volt, hogy sikerül-e teljesen vízzáróra megépíteni. Szerencsére azonban a víztartási próbák során kiderült, hogy hol vannak azok a foltok, hiányosságok, ahol a szivárgás jelentkezett, s ezeket utólagosan meg lehetett szüntetni. A víztornyot végül 1963. december 23-án adták át.
Kíváncsiak voltunk arra is, hogy mi a szerepük a víztornyoknak. Ányos Józseftől megtudtuk: a víztornyok a vízhálózati rendszerben a nyomás- és a mennyiségi kiegyenlítésre szolgálnak. Korábban azért is volt szükség víztornyokra, hogy amikor egy adott városban vagy egyes körzeteiben a szivattyúzási kapacitásnál nagyobb vízigények keletkeztek, akkor a víztoronyban tárolt mennyiségből tudják kiegyenlíteni a pillanatnyi fogyasztási csúcsokat.
Egy víztorony tehát nem úgy működik, hogy éjszaka feltölti a szolgáltató, utána pedig nappal a lakosság elfogyasztja belőle a vizet, hanem gyakorlatilag ugyanúgy szerves része a rendszernek, mint bármelyik csap vagy vízvételi hely. A torony egy adott pillanatban töltődhet, egy másikban pedig ürülhet is, hiszen átfolyik rajta a város vízhálózatába bejuttatott – a vízműtelepekről küldött – vízmennyiség. A víztoronyban lévő víz tehát egy biztonsági tartalék a rendszerben.
Napjainkban a Dobozi-lakótelepi víztoronynak csak a kisebbik (1400 köbméteres) medencéje van használatban, mivel a nagyobb (1600 köbméteres) medencénél korróziós problémák és szilárdsági gyengeségekre utaló elváltozások következtek be. Ezek statikai felülvizsgálata már megtörtént, és a szakvélemények szerint a víztornyot meg kellene erősíteni drótköteles abroncsozással. Ezt a tervek szerint a közeli években végzi el a társaság.
Szerencsére ma már nincs elemi szükség a víztorony funkciójára, hiszen a kiegyenlítő szerepe egy finomszabályozásos szivattyúrendszerrel is megoldható. Ezáltal pedig a fogyasztó ugyanúgy nem tapasztal lüktető nyomásviszonyokat. Ugyanakkor az is elmondható, hogy amikor nyáron a Tócóskertben eltört egy 600 milliméter átmérőjű vízvezeték, és amiatt nagymennyiségű víz folyt el, akkor bizony a víztorony nélkül vízellátási gondok támadtak volna egyes városrészekben.
A víztorony lebontása tehát nem szerepel a tervek között, miként másik építése sem. A közelmúltban a Debreceni Vízmű Zrt. műanyag-fóliaszigeteléssel látta el a víztorony medencéit, így a víz már nem a vasbetonnal érintkezik. A létesítmény további felújítása mellett a külső színezése is lehetséges, ugyanakkor az is igaz, hogy – miként részesei lehettünk – a víztorony tetejéről fantasztikus panoráma nyílik a városra.
Forrás: dehir.hu
