Zoltai Lajos, Debrecen neves muzeológusa 1935-ben publikálta forrásértékű munkáját Debrecen vizei címen. Ebből megtudhatjuk, hogy elődeink jól választottak, hiszen a térség vízjárta terület volt anno, ha nem is hajózásra alkalmas folyókkal, de sűrűn behálózott vízfolyásokkal, gazdag mezőgazdasági és ipari tevékenységet biztosítva. Idézet a bevezetőből:
„A közel tizenhét négyszög mértföld kiterjedésű debreceni határ vizeit, vízjáró, víztartó
helyeit gyűjtöttem össze az alább olvasható leírásban. Számuk fölösen meghaladja
a másfélszázat. Márcsak azért is összegyűjthettem ily sok vizes helynevet,
mert nem egyszer a földrajzilag ugyanazon vízfolyás a különböző pusztákon és különböző
időkben más más nevet kapott és viselt. Mindazonáltal e hosszú névsort nem lehetett hiánytalanul
lezárnom. De így is minden négyszög mértföldre jut átlag tíz különböző víz. Ez
azonban csak régen volt így. Míg a nagyon szorgalmas vízszabályozó és ármentesítő társulatok,
közelebbről Debrecen környékén az Alsószabolcsi tiszai és az Alsószabolcsi
nyírvíztársulatok meg nem kezdték tevékenységüket. Míg minden vízborította földet kultúra
szolgálatába nem állítottak és minden liba-ruca úsztató tavacskát ki nem szárítottak.
Annak előtte a Tisza évről-évre megismétlődő áradásai, meg a csapadékok részint állandóan,
részint ideiglenesen Debrecen határának tetemes részét borították el vízzel, öntözték
meg és tették termékenyebbé a szomjas földet.”
Érdekes összefoglalót is tartalmaz a dokumentum a különböző víztestek neveire, amiből megtudhatjuk, hogy mennyire szemléletes elnevezéseket használtak elődeink, és hogy honnan származnak a még mai is használt nevek:
„A vízjáró, vízvezető medreket, vízállásos és víztartó teknőket terjedelmükhöz és
egyéb tulajdonságaikhoz képest, köztudomásúlag más-más névvel szokták megjelölni.
Nálunk is folyó, folyás névre érdemesül az olyan hosszú és széles – többnyire kanyargó –
vízmeder, amelyben bővesen folyik a víz és soha, vagy csak nagy szárazság idején apad el.
Hajókat ugyan ezek a debreceni folyók nem bírtak el, de ladikkal, csónakkal járhatók
voltak. Ér a neve a kisebb, keskenyebb medernek, amelybe csak tavaszi hóolvadáskor
szalad össze valamennyi víz. Az ér is kanyarogva fekszik bele a sík mezőbe és amíly
váratlanul bukkan elő, néha néhány kilométernyi futás után olyan hirtelen sekélyesedik és
tűnik el. Míg a föld árja magasabban járt, pataknak (rivulus) nevezett folyamocska is
került a debreceni erdőspusztákra, t. i. olyan ér, amely kibuggyanó forrásból táplálkozott.
Völgy szóval jelölt néhány vízfolyásunk is van, a határ középső részén, ahol a folyó vagy
ér magas part közé vájta be a medrét. Debreceni felfogás szerint a völgy mintegy középső
helyet foglal el a folyó és az ér között, körülbelül ugyanazon földrajzi fogalom kifejezője
A fok pedig a szikes talajú hortobágyi pusztán gyakori olyan keskeny, többnyire
rövid iramú vájat, amely vagy összefutott vadvizeket vezet közeli folyóba, vagy
megfordítva, a megáradt folyó vizét ereszti be a szomszéd laposba.
A mélyebb és állandóbb jellegű vízmedence: tó; a kisebb mélyedés, hajlat
pedig, mely hamar kiszárad: lapos. Mikor az ilyen hajlatba áradáskor vagy utána, a
földből szivárog be a víz: fenéknek nevezi a hortobágyi pásztor. Ha tartósan járhatatlan
a lapos, sáros is, hasznavehetetlen is, akkor fertő vagy mocsár, amelyet
olykor zsombékos vagy rakottyás jelzővel is megkülönböztetnek. Az igen sekélyes
vízállás, amelyet már májusban megkaszálhatnak: rét; az erdőségen pedig
tiszta a neve. Ámbár rét a nádat termővíz is, amiként a Sárrét elnevezés mutatja. De
ha csak vízi gaz, azaz gyékény, káka, vízi tök, kollokány, sás nő benne, a XVIII.
századbeli ember ezen a vidéken német eredetű szóval „maraszt"-nak hítta. Az
ilyen gazos víz, kollokányos pocsolya valóban marasztotta is a beletévedt embert
– állatot. Mindezek a földrajzi nevek a természet alkotásaira vonatkoznak. Míg a z
árok, csatorna, gát és kút emberkéz művei, a víz elvezetése, a folyó szabályozása,
illetőleg hozzájuthatása végett.”
